Solstitium | csoportos kiállítás

megnyitó

Kiállító művészek:
Alfredo Barsuglia, Jovián György, Kusnyár Eveline, Lajta Gábor, Szurcsik József Rieder Gábor írja A festmény ideje című 2007-es kiállítás katalógusában, hogy "a figurativitás hagyománya a huszadik századi nyugati festőművészetben - a radikális neoavantgárd izmusok ábrázolóművészet-ellenes programjaitól függetlenül - sohasem szakadt meg." Példa erre a Faur Zsófi Galéria csoportos nyári tárlata is, mely öt művész figuratív piktúrával kapcsolatos gyakorlatát, stratégiáit vonultatja fel.

Alfredo Barsuglia film stilleket idéző, szándékosan befejezetlennek ható képeinél a befogadóé a feladat, hogy narratívát szőjön a kép köré. Ahogyan a cím (Próba egy jelenethez) is jelzi, a filmes asszociációkat keltő festmények szereplői egy meghallgatás résztvevői. A kép tárgya a jelenet, melyben egy feltételezett rendező instruál egy feltételezett színészt vagy amatőr szereplőt. A kép elkészítése során (előtt) a művész maga is fényképezőgépet ragad, hogy a festmény elkészítéséhez szükséget fotókat elkészítse: így a vásznon "látható" "jelenet" mintegy leképezi, idézi, másolja a kép tárgyául választott szituációt. Modell és festő nincsenek többé egy térben, Barsuglia különféle beállításokból készített fotók alapján igyekszik összeállítani, montírozni a karaktert. Bár a kiállításon fotórealizmussal kacérkodó, klasszikusnak tetsző portrékat láthatunk tőle, Alfredo Barsuglia művészeti gyakorlata alapvetően mégsem (kizárólag) festői: a participatív, új típusú public art projekteket is jegyző művész nem képben gondolkodik ugyanis, hanem installációban, mely történetesen festményekből is állhat.

Lajta Gábor a figuralitás és az absztrakció határán egyensúlyozó művei mintegy igazolják saját, 2006-os állítását, miszerint “Minden realista kép absztrakt, de egyik absztrakt kép sem realista.” Az elvitathatatlan manuális felkészültségről tanúbizonyságot tevő munkákat a fény, a fény útja strukturálja. Szándékoltan elfolyó, rétegzett, színdús, a csernusi és a konkolyi festészeti gyakorlattal rokonságot mutató képeinek dinamizmusát az ecsetnyomok felületképző ritmusa adja - bár nyilvánvalóan nem akciófestészetről van szó, mégis, az ecsetvonások nem csupán a konceptuális megfontolások lenyomatai, de lenyomatai a festő mozdulatainak, testének is. A felületi dinamizmust a komplementerek által teremtett képi egyensúly csillapítja. Bepillantás című képe külön tanulmányt érdemelne - a festmény ütköztetése a klasszikus, Caravaggio-ig, George de la Tour-ig, Rembrandt-ig visszamutató chiaroscuro-s festésmódnak az absztrakt expresszionista technikákkal. Az ütközés meglehetősen éles: az intenzív piros és lila színfüggönyt valósággal széthasítja a klasszikus, mécsfényes jelenet - kétségtelenül ez a kép punktuma, szinte kiszúrja a képmezőt. Az alakok a kép középső csíkjában sűrűsödnek, valamit figyelnek, a narratíva azonban itt sem fejthető fel, Borremans-képekhez hasonló nyugtalanító közérzet keríti hatalmába a befogadót a kép szemlélése során. Nehezen eldönthető, hogy a liláspiros felület egy másik szobába (világba) mutató ajtót jelöl-e ki, vagy egy másik képet fed el - utóbbi esetében valamiféle önként vállalt képrombolási gesztus gondolata vetődhet fel.

Szurcsik Józsefnél “a személyiség hordozója az arc, az arcát vesztett ember a személyiségtől megfosztott tömegember. Az arcélembernek nincs személyisége, ezért irányítható, manipulálható, veszélyes is lehet. A szurcsiki művészet ezekre a veszélyekre figyelmeztet.” (Nagy T. Katalin) Szurcsik József kézjegyévé vált tömbfejű alakjainak arca látszólag kiegyensúlyozott - fojtó, vagy inkább fojtott nyugalom ez voltaképpen, hiszen kezük ökölbe szorul. Kietlen, istentelen, színtelen tájon lebegnek, mintha két kor között ragadtak volna, az előző világ már összeomlott, a következő még nem jött el. Nincs nyelvük és identitásuk, vállukon a következő világ felépítésének terhe. Janus arcukkal egyszerre néznek múltba és jövőbe, de semmit biztatót nem látnak egyik oldalon sem. Bánatukat irracionális szigorba fojtják, mely csak maguk felé irányulhat. A hatalom megette saját gyermekeit, majd maga ellen fordul. A háromszög bezárul, a férfiak nagy fák helyett egymás fejébe vágják fejszéiket.

Jovián György kiállított képei apokaliptikus, világvégi állapotot, keserű víziót tükröznek. A festmények alapját többnyire egymásba dolgozott, egymásra montírozott, bele- és átrajzolt fotók jelentik - készül tehát egy “eredetinek” mondható kép, melyet felnagyít a festő - ez magyarázza a képre hálóként boruló pontrendszert. A néző szeme és a kép közé ékelődik tehát a pontsík, mely egyfelől eltávolítja a képtől a befogadót, másfelől vezeti a szemet és koncentrálja a figyelmet. A látszólag alantas, periferiális téma fotórealista pontossággal párosul: ez a szikár, következetes realizmus, a valóság igazságához való hűség érhető tetten Jovián György műveiben. A szinte valószínűtlenül színes anticsendéletek voltaképpen súlyosak és komorak; a roncshalom, a szeméttelep mint egy folyton újratermelődő hordalékhalmaz, semmi jót nem ígér. A világnak egy, tőlünk távol eső pontján vegetáló értéktelennek ítélt, kibelezett géphalmaz, fémlemez- és csapágytömeg posztindusztriális társadalmunk spontán, időleges emlékműveinek tekinthető.

A sötét víziókat, a plaszticitást adó, pasztózus ecsetkezelést Kusnyár Eveline levegős, gyermekien ártatlan vásznai oldják. A béka- vagy inkább nyúlperspektívából megfestett képek sajátos; álom és realitás, gyermek- és felnőttlét keskeny mezsgyéjén billegő világból táplálkoznak. Mintha a csíkos kezeslábast-pizsamát viselő gyerekek délutáni alvása során kibontakozó álomvilág vetülne a falakra: konkrét és képzelt elemek, tárgyak, jelenetek, szerepek áramlanak képről képre. A képalkotás tehát hasonlít a játéknak és a mesének a realitás határait önkényesen kezelő természetéhez - ahol korallszínű (bár nem kockásfülű) nyulak repülnek az égen, ott nagy baj nem lehet.