Barabás Zsófi | Városi szövettan

megnyitó

Barabás Zsófi 2013 elején két hónapot töltött Frankfurtban a Budapest Galéria csereprogramjának keretében. A Városi szövettan című kiállítás a majnamenti hetek során és hatására készült munkákat mutatja be.

Az Atelier Frankfurt műteremházban állandó vizuális ingerként érte a műteremablakot fedő rácsszerkezet, az azon keresztül kibontakozó konténerek hasábjai, az Európai Központi Bank űrhajókilövő-állomást idéző tornya és a Portikus nevű kiállítótér égő vörös tömbje. Ezek az épületek és építészeti részletek tűnnek fel organikus kompozícióiban makettszerűen letisztult átírásos formában, izgalmas feszültséget teremtve a két formakultúra között. Nem taszítják egymást, nem is szervesülnek, valahogy együttműködnek.

Az organikus mintegy bekebelezi a geometrikust – hiszen a valóságban mindaz, ami körülvesz minket, merőlegesekből és párhuzamosokból áll, miközben az egyes individuumok organikusak. Legújabb műveiben éppen ezt a hatalmi viszonyt számolja fel, de nem úgy, hogy kicseréli a fölé- és alárendeltet, hanem egymás mellé helyezve a kettőt.

Festészetében – saját bevallása szerint – „színhangokkal” keresi a struktúrákat, ugyanakkor a legújabb alkotói periódusát szemlélve úgy tűnik, hogy a kolorit és a természeti utalások elsőbbsége mellett Barabás Zsófi képeinek talán több köze van a konstruált környezethez, mint ahogy eddig gondoltuk volna. Az urbánus látvány kimutathatóan több szinten inspirálta a művészt, például a 2009-es gubanc-motívumnak a tokiói felsővezetékek a közvetlen forrásai, Berlin pedig egy egész sorozatnak adott nevet 2007-ben. Megkockáztathatjuk azt a hipotézist, hogy Barabás kompozícióiban nemcsak a biologikum mikroszkopikus panorámáját ismerhetjük fel, hanem elképzelt városi struktúrák lüktető látképét is, egymásba boruló negyedekkel, parkokkal, folyókkal, a pályaudvarok összesodródó, majd szétfutó sínhálózatával. A képek nézőpontja ilyen értelemben a légi felvételek madártávlatára emlékeztet, az élénk színfelületek pedig egyfajta hőkamerás optikaként teszik láthatóvá a falak között áramló élet térbeli eloszlását. A metropoliszok fürtökben egymáshoz tapadó vagy lazán egymáshoz kapcsolódó, széttagolt zónáinak szüntelenül változó együttesében a központ mindig vándorol: a perifériából centrum lesz, a centrumból periféria. Barabás grafikáin és vásznain hasonló mozgásokat, viszonylatokat, kiürülő-feltöltődő, kapcsolódó-elengedő, össze-széthúzódó formákat figyelhetünk meg. A kiterjedések nem egy, hanem több pontból sugároznak szét a teljes felületen.

A várost, az egymásba folyó, egymást átfedő, folyamatosan mozgásban lévő közösségek és komplexumok hálózatát gyakran hasonlítjuk organizmushoz, olyan alaktalan vagy alakkal bíró létezőhöz, ami saját belső törvénnyel és saját belső működéssel rendelkezik. Élő szövet, ahol találkozik az organikus és a geometrikus. Barabás frankfurti kompozícióinál mintha ebbe a nyüzsgő urbanisztikus világba ereszkednénk beljebb. A nézőpont megsokszorozódik, közelképek jelennek meg az architektúrákról, amiket egyfelől városszövetből vett mintákként, másfelől felvillanó street view felvételekként is értelmezhetünk.

(Mészáros Zsolt)